Anny Duperey - amnézia és fotográfia

 

Aki hajlamos arra, hogy egy filmen elérzékenyüljön, és potyogjanak a könnyei, ha az egyik szereplő meghal, az Anny Duperey, sajnos magyarra még lefordítatlan, Le voile noir (Fekete lepel) című könyvét sem fogja tudni száraz szemekkel végigolvasni. Az írónő szülei ugyanis szénmonoxid mérgezésben haltak meg, és az akkor még 8 és fél éves kislány csak azért menekült meg, mert ellenszegült a szülei hívásának és nem ment el mosakodni velük a fürdőszobába, hanem visszaaludt. A könyvben Duperey a szülei emlékét próbálja meg felidézni, méghozzá a fotográfus apjának a fényképei segítségével. A képeken keresztül, a szemlélésük és leírásuk aktusán át reméli, hogy felsejlenek emlékek a szüleiről. A klasszikus önéletrajzi írás programja ugyanakkor kudarcba fullad, ugyanis a szülei elvesztésekor átélt sokk következtében - kislányként ő talál rá a halott szüleire - az írónőnek minden emléke törlődött a szüleiről, és a könyv végéig sem sikerül feloldania az emlékeit elfedő fekete leplet.
A fényképeknek így különleges szerepük van, mert maga az írónő is azonosítja magát az olvasó pozíciójával, aki számára a fényképész teljesen ismeretlen. Ugyanakkor az olvasó is könnyebben azonosulni tud általuk az írónő gyászának feldolgozhatatlanságával.
Bár az emlékek nem törnek felszínre, a mélységes önhibáztatás végül enyhül egy kicsit azáltal, hogy a szülei egyik esküvői képén, az anyja melankolikus nézésébe belelát egy hajlamot a depresszióra és végül egy magyarázatot talál ebben a szülei értelmetlen halálára. A fotográfus apjának a látásmódjában is a melankóliára való hajlamot fedezi fel, hiszen a mintegy 60 fekete-fehér kép, ami a szöveget kíséri, többnyire tájképekből áll, ködös hajnalokon készített szuggesztív, impresszionista képekből, amelyeket családi fotók egészítenek ki. Némelyiken maga Anny szerepel, vidáman, mit sem sejtve, de az egyik képen a kislány önmagában is felfedezi a melankolikus szemeket, amely kapoccsá válnak közte és a szülei között. A szöveg a képek kommentálásából indul ki, de végül átalakul. Az írónőnek a képekhez fűződő viszonyának leírásán keresztül válik egyfajta önéletrajzi, identitáskereső önvallomássá.

Ugyanakkor, ahogyan Véronique Montémont rámutat, a könyv műfaja nehezen meghatározható1, mert keverednek benne az önéletrajzi és az apa életrajzának a rekonstrukcióját célzó részek, a reflexiók az írásról, illetve az írást gátló mechanizmusokról.
A szülei halálára ugyanis önkéntelenül, egy önvédekező mechanizmust beindítva, kislányként a gyász tagadásával válaszolt, kialakítva egy kegyetlenül érzelemmentes, vidám és nemtörődöm magatartást. Mintegy 30 év kellett Dupereynek ahhoz, hogy szembe tudjon nézni a ténnyel, hogy előhalássza az apjának a "fiók-szarkofágba" eltemetett negatívjait. Majd a képek előhívatása után további egy év kellett ahhoz, hogy meg is nézze a képeket, továbbá több mint két és fél évébe telt, hogy megírja a mintegy 200 oldalas könyvet. Az írás stílusa is, az írás, illetve a fájdalom kifejezésének lehetetlenségéről tanúskodik: a könyv egyre fragmentáltabbá válik, rövid fejezetek, rövid bekezdések, hiányos szerkezetű mondatok, egy-egy féloldalt üresen hagyó, kommentár nélküli képek váltják egymást. A szöveg is hivatkozik rá: "hosszú ideig ültem az írás fölött", "ezek után egy fél délutánon át csak sírtam", "megakadok az írásban", mintegy naplószerűen felfedve a mű keletkezésének történetét. A naplójelleg ugyanakkor Montémont szerint nem szabad, hogy megtévessze az olvasót, mert valójában egy gondosan megszerkesztett, többször átírt szövegről van szó, ahol a képeket elemző, érzelemmentes, objektív tekintet és a szinte tudományos önelemzés, a távolságtartás önmagához képest, csak lassan és részlegesen alakul át egy dialógussá az elhunytakkal.

Az írás ezáltal lehetővé teszi a történtek megértését, konceptualizálását, és végső soron a gyászolás szükségességének elfogadását, illetve a beismerését annak, hogy az írónő ennek a folyamatnak még csak az elején tart. A könyvnek ez is végső soron az üzenete: "sirattassátok meg a gyermekeket". Ez a furcsán hangzó üzenet visszautal a könyv egyik epizódjára: rövid idővel a szülők halála után, a két hátrahagyott gyermek szétválasztva a nagyszülőkhöz kerül, és senki sem beszél a tragédiáról, de a nagymama látva a kislány nemtörődöm vidámságát, egyik nap feltűnő helyre kirak az elhunytakról egy fényképet, amit meglátva, Anny zokogásban tört ki. A nagymama végül valószínűleg megnyugodva, hogy mégsem teljesen érzelemmentes a gyermek, illetve megbánva tettét ismét gondosan elpakolja a fényképet, és többé nem is esik szó a dologról. A 35 évvel később megírt könyv pedig beismerése annak, hogy a fájdalom átérzése kikerülhetetlen a gyász feldolgozásához, és ebben óhatatlanul segítséget nyújtanak a fényképek.

1. Véronique Montémont, «Anny Duperey, Le Voile noir», Item [En ligne], feltöltve: 19 janvier 2007 : https://www.tcd.ie/French/assets/doc/VMonteemontOnDuperey.doc. Megtekintve: 2018.06.30.