Oldalak

2021. július 23., péntek

Van-e új a nap alatt? Székely Aladár Új vizeken című kiállításáról

 


Petőfi Irodalmi Múzeumban megrendezett kiállítás címét Ady Endre Új versek című kötetének záróverse adja, utalva a fotográfus Székely Aladárnak a költővel ápolt barátságára, a fotós által megörökített és az irodalomkönyvekből jól ismert ikonikus képekre. De mégis milyen új vizeken evez ez a E. Csorba Csilla és Kovács Ida által kurált kiállítás, amely a 2020. október 22-i nyitás után nem sokkal be is zárt a pandémia miatt és több hónapos szünet után májusban nyílt meg újra? Kiről és miről mond újat?            A portré fotográfia esetében mindig két személy van jelen: a fotográfus és a fénykép alanya vagy Barthes kifejezésével élve az opertor és a spektrum.[1] Bár alapvető elvárásunk egy portré esetében, hogy a modell igazi arcát és személyiségét tükrözze a fotó, ennek ellenére egy jó fotográfus egyéni stílusa és kézjegye általában áthatja a képet, így a portré néha többet mond a készítőjéről, mint a modellről. Ezáltal nem egy, hanem két különböző kiállítást is láthat a látogató, attól függően, hogy a képeken szereplő illusztris személyek, vagy a gép/kép mögött szorgoskodó fotográfus szemszögéből vizsgálja a kiállított portrékat. A kiállítás több részlete is segíti, hogy elképzeljük, hogyan zajlott a fotografálás vagy fotográfiai aktus[2], így rögtön a bejárat mellett találkozhatunk Székely Aladár műtermének alaprajzával, a Váci utca 18. szám alatti ház utcafronti fotográfiájával, a fényképek cirádás hátlapjainak felnagyított másolataival, illetve beleshetünk a 20. századi fotografálás kulisszái közé egy fényképészeti műtermet bemutató enteriőrkép, egy retuspultnál dolgozó nő képe és a napfényteremben készülő kontakt másolatok készítését prezentáló metszet által. Székely Aladár életrajzának falra kasírozott rövid leírása útbaigazít minket, hogy meglássuk azt a fejlődési ívet, amit ez a három teremre redukált kompakt kiállítás az életműből bemutat, az 1890-es években gyulai, majd orosházi műtermében Bleyer Aladár néven jegyzett hagyományos képeitől az 1910-es években elismert és népszerű pályája csúcsán készült híressé vált író és művész portréin keresztül az 1930-as években Székely Aladár neve alatt értékesített felvételekig, amit már a fia László készített a „márkanév” megtartásával.

A kiállítás nem csak azért érdekes, mert képet ad a Nyugat nemzedékének művészeiről, hanem egy társadalmi rítusról tesz tanúbizonyságot, ami a mai napig kihat és alapvetően változtatta meg az irodalomhoz és a művészethez való viszonyunkat. A szerző ma már nem az elefánttornyába visszavonult géniusz, hanem média és közszereplő, akinek mediatizált portréját eladási stratégiák mentén kontrollálják és terjesztik (könyvesbolt ablakaiban, borítókon, reklámplakátokon, kiadói katalógusokban, iskolai tankönyvekben, illusztrált monográfiákban, újságokban, magazinokban, televíziós műsorokban, dokumentumfilmekben, youtube-os videókban, az interneten és a közösségi hálózatok csatornáin). 

Amikor Ady és Babits látogatást tettek Székely Aladárnál, hogy egy közös portrét készíttessenek, minden bizonnyal tisztában voltak a fotografálás jelentőségével, a gesztus rejtett mondanivalójával (ahogyan Kelevéz Ágnes muzeológus rámutat a kiállítást népszerűsítő videóban). Azzal, hogy a fotográfus gyűjteni kezdi az írók és művészek portréit és kiadatja egy albumban (Székely Aladár fényképei: Írók és Művészek - Ady Endre és Ignotus előszavával, 1914) hasonlóképpen jár el, mint fél évszázaddal előtte Nadar vagy Carjat Franciaországban. A műteremben való megjelenés már akkor presztízskérdés volt, hiszen növelte mind a fotográfus, mind a művészek és írók renoméját.  

Nadar felidézése Székely Aladár kapcsán nem teljesen légből kapott (még ha nem is jelentette meg kötetben a képeit, csak a műterme kirakatában volt közszemlére állítva). Walter Benjamin többek között Hill, Cameron és Nadar képeit tanulmányozva a modellek fotográfiáin átható auráról ír[3], amit a preindusztriális kor természetességében, a pózoktól és utólagos képmanipulációktól mentes hozzáállásban vél felfedezni. Székely Aladár íróportréiban a kortársak is a természetességet látták, ezt méltatja Ady Endre és Ignotus is a megjelent album előszavában. Ugyanakkor mintegy száz év távlatából, ahogyan a kiállításhoz készült kötet előszavában Kemény István is írja, nehéz a képekben a természetességet meglátni. A felvett pózokban, amit a fotográfus saját magán és a családján kísérletezett ki (amit az önportrék és családi képeket felvonultató központi terem mutat be) ma már nehéz nem belelátnunk az online közösségi médiában szelfizők önpromóciójának kezdeti rítusát. Ha a képek mégis megigéznek minket, elmerülünk a tekintetekben, eszünkbe jutnak verssorok, idézetek, vagy festmények, akkor ne kételkedjünk benne, hogy az aurát mi befogadók adjuk hozzá a képekhez. Ezért is kiemelten fontos a képek kapcsán készült youtube-os videósorozat, ami a pandémia következtében történt bezárás miatt készült, és amelyben a PIM muzeológusai beszélnek a kiállítás egy-egy képének háttértörténetéről. A fényképek némán csüngenek a falakon, de aki hajlandó a képernyőgörgetéshez szokott pár másodpercnyi figyelmen kívül elmerülni bennük, annak felsejlenek a művek, egy-egy művész egymásra hatása, a barátságok és kapcsolatok, a szerelmi szálak rejtett történetei. A képek a 20-as évek művész világának kapcsolati hálóját tárják elénk. 

De mégis miben mutat újat ez a kiállítás, az 1977-es Műcsarnokban rendezett Székely Aladár kiállítás, vagy a 2003-ban Csorba Csilla által megjelentetett Székely Aladár a művészi fényképész című könyvéhez képest?

            A legjelentősebb német fényképészeti központokat felkereső, külföldi tanulmányúton önmagát továbbképző Székely Aladár önmagát is újítóként pozícionálta. A Nyugat nemzedékével párhuzamosan a modern magyar fotográfia bevezetőjeként azzal tetszeleg, hogy megszabadul a hagyományos portrékészítés kötelező kellékeitől, a festett hátterektől, a historizáló dekoratív bútoroktól, a kötelező attribútumoktól (a költőt penna vagy könyv nélkül csak magában és önmagáért láttatja). A kiállítás mégsem arra helyezi a hangsúlyt, hogy a fotográfust kihúzza a mintegy 30 éves feledés homályából (ami az 1940-ben bekövetkezett halála és a hagyaték 1970-es évekbeli közgyűjteménybe való kerülése között eltelt) vagy hogy hazai és nemzetközi szinten elismertté váljon, ami a 2003-as kötet célja volt. A Petőfi irodalmi Múzeum kiállítása kontextualizálja a képeket és a megismerés mélyebb rétegeit tárja elénk. Ugyanakkor, ahogyan a Magyar Fotótörténeti Társasággal közösen szervezett konferencián is elhangzott, további kutatásokra lenne szükség, hogy átfogóbb képet kapjunk arról, milyen kapcsolatban álltak a megélhetésért készült portrék tucatjai és a művészi portrék. Annál inkább fontos ez a kérdés, mert a fotográfia Michel Poivert szerint magában foglalja azt a paradoxont, hogy egyszerre művészi és nem művészi, fikció és dokumentum, és a kettő kapcsolatának a megértése segíthet abban, hogy jobban eligazodjunk korunk internetes képáradatában és a mindent emlékként archiváló digitalizáció korszakában.


A KÉPEKET lásd a PIM honlapján.



[1] BARTHES, Roland (1980): Világoskamra. Jegyzetek a fotográfiáról. Ford. Ferch Magda. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1985. 

[2] DUBOIS, Philippe: L’Acte photographique, Paris– Bruxelles, Nathan & Labor, 1983.

[3] BENJAMIN, Walter (1931): A fényképezés rövid története. Ford. Pór Péter. In: Angelus novus. Budapest, Magyar Helikon, 1980.