Oldalak

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kritika. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kritika. Összes bejegyzés megjelenítése

2022. július 3., vasárnap

Dr. Szabó Zsófia: Jövőtervezés - Plakáttervezés workshop és kiállítás

 „A Jóisten az én kezemen keresztül is szeret téged.”, „A babád is szereti, ha simogatod, neked is ugyanolyan jó lesz.", „Nem is volt erőszak, hiszen nem sikoltoztál!", „Ez legyen a mi titkunk." – olvashatjuk ezeket a húsbavágó mondatokat a beszeljrola.hu oldalán. Az Anoni Mara Társaság által létrehozott weboldal egy olyan platformként működik, ahol főként a gyermekkori abúzust átélt áldozatok mondhatják el (értsd: írhatják ki) a honlapra azokat a bántalmazó mondatokat, amelyekkel kénytelenek nap mint nap együtt élni. A gyógyulás egyik lehetséges módja lehet a kimondás, ha erőszakról, s ha az erőszak fogalmán belül a gyermekkori szexuális bántalmazásról beszélünk. De az erőszaknak számos arca lehet, amely nem kap hasonló felületet. Mi több, számos olyan problémakör van, amely nem kap kellő figyelmet, pedig az egész társadalmat érintő kérdéseket vet fel.

2021 decemberében a MATE Kaposvári Campusán, a Rippl-Rónai Művészeti Intézetben a Makovecz Imre Művészeti Szakkollégium festő, grafikus, látványtervező és fotográfia szakos hallgatói arra vállalkoztak, hogy körbejárnak néhány ilyen kérdést, és vizuális formába öntik gondolataikat, érzéseiket a felvetett témákkal (alkohol- és drogfüggőség, állatvédelem, családvédelem, energiatakarékosság, erőszak, esélyegyenlőség) kapcsolatban.

Jövőtervezés címmel meghirdetett workshopot Rónai Gábor képzőművész, művésztanár vezette, aki a problémakörök és vizuális kifejezési lehetőségeik kibontásához egy olyan, különlegesen hajtogatott művészfüzet elkészítését javasolta kiindulópontnak, amely minden egyes oldalán más és más, előre meghatározott kompozíciós szerkesztést, technikát igényelt. Ez a rendszer bizonyos kötöttségeket jelentett a tervezésben: a hallgatóknak a művészfüzet oldalain mindig eltérő formában kellett megfogalmazniuk a felmerült gondolatokat. Az aktuálisan elkészült oldalról aztán kivágtak egy apró részt, azt átragasztották a következő oldalra, majd ezzel dolgoztak tovább, miközben egy másik komponálásmódot vettek használatba.

A művészfüzetek nyitólapjára az adott társadalmi probléma hívószava került fel, tehát a tipográfia volt a kiindulópont. A következő oldalon a vonal, majd a forma vagy folt képalkotó módszerei, aztán a faktúra és atextúra, azaz a felületalakítás metódusai, majd a szürkeárnyalatok, az alapszínek, a színkontrasztokhasználata, végül pedig egy montázs elkészítése volt a feladat. A különféle technikákat és megközelítéseket igénylő munkafolyamat felszínre hozott olyan asszociációkat, amelyek aztán a plakát tervezéséhez is segítséget nyújtottak. Az elkészült poszterek végül nem a hagyományos értelemben vett társadalmi célú hirdetések lettek, inkább művészi feldolgozásai az adott témaköröknek – közérthetőségükhöz, szélesebb körű terjesztésükhöz a találó szlogenek és a vizuális elemek egyensúlyára építő plakátokká kellene válniuk. E formájukban kísérletek maradtak, a hallgatók számára azonban izgalmas és kreatív kihívást jelentett minden egyes részfeladat megoldásán dolgozni.


Az alkohol- és drogfüggőség téma illusztrálásához alkotója, Katona Csilla főként az agytekervények és az érrendszer formai elemeire épített. A művészfüzet más oldalain az üvegből kifolyt alkohol foltja volt az inspiráció, amelyből változatos amorf formák születtek, amikor a kontrasztokra, illetve az alapszínekre épített a kompozíció. Az elkészült plakát végül a hangsúlyos STOP! felirattal az üvegekből előkanyargó zaklatott vonalakkal fogalmazta meg a függőséggel járó lelkiállapotokat, a pszichotikus és egyéb zavarokat, a töredezett világképet.



Az állatvédelem nem kevésbé aktuális probléma, így nem véletlen, hogy a törvényi szabályozás egyre szigorúbban bünteti azokat, akik az állatkínzás, állatelhagyás, gondatlan tartás, állatviadal, zoofília vétkében bűnösnek találtatnak. Az alkotó Türk Anna is az éppen életbe lépő új jogszabályi háttérből merített inspirációt, plakátjára az állatvédelmi törvény paragrafusaiból emelt be részleteket. A művészfüzetben sokat kísérletezett azzal, hogy az állatok szőrzetét megidézze: ehhez saját haját használta, amit frottázs technikával satírozott át a papírfelületre. Végül ezekből a finom szálakból összeállított minták, illetve ezek felnagyított, fénymásolással torzított részletei lettek a kész munka alapelemei, amelyből összeállt a montázs.


családvédelem témakörét feldolgozó Bessenyei Bettina fekete fotókartonra dolgozott, főként fehér feliratokkal és méhlepény formáját megidéző lenyomatokkal. Színhasználatában bizonyos pontokon a fehéret felváltotta a vörös, és művészfüzetének utolsó lapjain megjelentek a különböző szövegrészletek is. Plakátjának középpontjába egy magzat ultrahang felvétele került: míg a plakát egyik felén uralkodó vörös szín a környezeti behatások negatív aspektusait, a szenvedést, bántalmazást sugallja, a másik lehetséges jövőképben a fehér dominál, és a támogató környezet pozitív hívószavai jelennek meg.


Az energiatakarékosság témájához Czifra Máté művészfüzetében sárga kartonalapot választott, amelyre fekete és szürke formákkal, vonalakkal, kontrasztokkal építkezett. Ezekből a formagyakorlatokból végül egy olyan plakát született, amelynek centrumában egy régi televíziókészülék fekete-fehér „hangyás” képernyőjével látható, balra fent a szlogen: be nice – save the ice. A plakát szépen reflektál az elektromos eszközeinkhez fűződő kapcsolatunkra, ahogy a várható (visszafordíthatatlan és végleges!) műsorszünetre is, ami előbb-utóbb bekövetkezik, ha a klímaváltozást nem vesszük elég komolyan. A globális felmelegedés visszaszorításához pedig az első lépést az energiatakarékosság jelenti.


Az erőszak problémaköre, ahogy a bevezetőben utaltunk rá, ugyancsak kiterjedt, ide tartozik az emberölés, testi sértés, zaklatás, garázdaság, szemérem elleni erőszak, erőszakos közösülés, vagyon elleni erőszak, tettleges becsületsértés, önbíráskodás, kényszerítés, kiskorú veszélyeztetése. A művészfüzetben ezeket az agresszív energiákat a zaklatott vonalak, a szétdarabolt figurák, a tépett rétegek illusztrálják, ahogy a megszerzett (külső-belső) sebekre, sérülésekre az összevarrt és -kapcsozott papírfelületek utalnak. A plakáton főként az ideges firkák, a tépett fecnik, sebkötözéshez használt gézlapok egymásra fénymásolt rétegei dominálnak, amelyek mögül egy (védekező, segélykérő, a fájdalom jelei mögé zárt) kéz tűnik elő.

Az esélyegyenlőség művészfüzete és plakátja ezzel ellentétben a kiegyensúlyozott formák tánca: alkotója, Horváth Dalma a letisztultság jegyében az alapszínekre, a geometrikus vonalak struktúrájára és főként azok harmonikus arányrendszerre építette fel a kompozícióját, mintha csak a 20. század elején a holland De Stijl csoport egyik tagjának vagy a német iskola, a Bauhaus növendékének munkái között találnánk magunkat. Az esélyegyenlőség vágyott képe lehet ez, egy utópisztikus társadalomé, amelyben nincs kedvezőtlen bánásmód, megkülönböztetés az emberek között.

A workshop tehát egyfajta kísérleti műhellyé alakult, ahol a munkafolyamat formai megoldásai, ötletei játékosan, kreatívan bontakoztak ki, miközben a feldolgozásra kerülő témák igen komoly kérdéseket feszegettek. Ahogy arra korábban utaltam, az elkészült plakátok művészi megközelítésű feldolgozások, próbálkozások lettek, kiállításukra egy tervezőgrafikai kiállításhoz kapcsolódva került sor a MATE KC Rippl-Rónai Művészeti Intézet RIPPL Galériájában. A 2022. március 1-jén nyílt Print is not dead című tárlat mellett egy kisebb térrészben függtek a Jövőtervezés projekt plakátjai, egy asztalkán kaptak helyet az előzményül szolgáló művészfüzetek, illetve ebből készült nyomatok egészítették ki a bemutatkozást. A Szakkollégium tagjai, hogy alkotásaik üzenetét egyértelműsítsék és nyomatékosítsák, az egyetemi és kollégiumi terekben további kisebb méretű plakátokat és matricákat helyeztek el. Ezekhez olyan rövid szövegeket társítottak, amelyek az adott problémakörrel kapcsolatos sztereotípiákra vonatkoztak. Ilyen felvetések, hogy az ivartalanítás kínzás, hogy a nők gyakran csak bosszúból vádolják meg partnereiket bántalmazással, vagy hogy a készenléti állapotba helyezett számítógép nem fogyaszt áramot.

A jövőtervezés egy mindig bizonytalan világban aligha könnyű, főként ha közvetlen személyes céljainkon túlra tekintünk. Amit tehetünk: szándékainkat és annak mentén formálódó cselekvéseinket olyan irányba állítani, ami a közösség és a magunk számára is segítség lehet egy élhetőbb világ alakításában. Szóval, tettel, feleletekkel, felelősséggel, művészettel.

A programot a Nemzeti Tehetség Program és a Miniszterelnökség támogatta.

2021. július 23., péntek

Van-e új a nap alatt? Székely Aladár Új vizeken című kiállításáról

 


Petőfi Irodalmi Múzeumban megrendezett kiállítás címét Ady Endre Új versek című kötetének záróverse adja, utalva a fotográfus Székely Aladárnak a költővel ápolt barátságára, a fotós által megörökített és az irodalomkönyvekből jól ismert ikonikus képekre. De mégis milyen új vizeken evez ez a E. Csorba Csilla és Kovács Ida által kurált kiállítás, amely a 2020. október 22-i nyitás után nem sokkal be is zárt a pandémia miatt és több hónapos szünet után májusban nyílt meg újra? Kiről és miről mond újat?            A portré fotográfia esetében mindig két személy van jelen: a fotográfus és a fénykép alanya vagy Barthes kifejezésével élve az opertor és a spektrum.[1] Bár alapvető elvárásunk egy portré esetében, hogy a modell igazi arcát és személyiségét tükrözze a fotó, ennek ellenére egy jó fotográfus egyéni stílusa és kézjegye általában áthatja a képet, így a portré néha többet mond a készítőjéről, mint a modellről. Ezáltal nem egy, hanem két különböző kiállítást is láthat a látogató, attól függően, hogy a képeken szereplő illusztris személyek, vagy a gép/kép mögött szorgoskodó fotográfus szemszögéből vizsgálja a kiállított portrékat. A kiállítás több részlete is segíti, hogy elképzeljük, hogyan zajlott a fotografálás vagy fotográfiai aktus[2], így rögtön a bejárat mellett találkozhatunk Székely Aladár műtermének alaprajzával, a Váci utca 18. szám alatti ház utcafronti fotográfiájával, a fényképek cirádás hátlapjainak felnagyított másolataival, illetve beleshetünk a 20. századi fotografálás kulisszái közé egy fényképészeti műtermet bemutató enteriőrkép, egy retuspultnál dolgozó nő képe és a napfényteremben készülő kontakt másolatok készítését prezentáló metszet által. Székely Aladár életrajzának falra kasírozott rövid leírása útbaigazít minket, hogy meglássuk azt a fejlődési ívet, amit ez a három teremre redukált kompakt kiállítás az életműből bemutat, az 1890-es években gyulai, majd orosházi műtermében Bleyer Aladár néven jegyzett hagyományos képeitől az 1910-es években elismert és népszerű pályája csúcsán készült híressé vált író és művész portréin keresztül az 1930-as években Székely Aladár neve alatt értékesített felvételekig, amit már a fia László készített a „márkanév” megtartásával.

A kiállítás nem csak azért érdekes, mert képet ad a Nyugat nemzedékének művészeiről, hanem egy társadalmi rítusról tesz tanúbizonyságot, ami a mai napig kihat és alapvetően változtatta meg az irodalomhoz és a művészethez való viszonyunkat. A szerző ma már nem az elefánttornyába visszavonult géniusz, hanem média és közszereplő, akinek mediatizált portréját eladási stratégiák mentén kontrollálják és terjesztik (könyvesbolt ablakaiban, borítókon, reklámplakátokon, kiadói katalógusokban, iskolai tankönyvekben, illusztrált monográfiákban, újságokban, magazinokban, televíziós műsorokban, dokumentumfilmekben, youtube-os videókban, az interneten és a közösségi hálózatok csatornáin). 

Amikor Ady és Babits látogatást tettek Székely Aladárnál, hogy egy közös portrét készíttessenek, minden bizonnyal tisztában voltak a fotografálás jelentőségével, a gesztus rejtett mondanivalójával (ahogyan Kelevéz Ágnes muzeológus rámutat a kiállítást népszerűsítő videóban). Azzal, hogy a fotográfus gyűjteni kezdi az írók és művészek portréit és kiadatja egy albumban (Székely Aladár fényképei: Írók és Művészek - Ady Endre és Ignotus előszavával, 1914) hasonlóképpen jár el, mint fél évszázaddal előtte Nadar vagy Carjat Franciaországban. A műteremben való megjelenés már akkor presztízskérdés volt, hiszen növelte mind a fotográfus, mind a művészek és írók renoméját.  

Nadar felidézése Székely Aladár kapcsán nem teljesen légből kapott (még ha nem is jelentette meg kötetben a képeit, csak a műterme kirakatában volt közszemlére állítva). Walter Benjamin többek között Hill, Cameron és Nadar képeit tanulmányozva a modellek fotográfiáin átható auráról ír[3], amit a preindusztriális kor természetességében, a pózoktól és utólagos képmanipulációktól mentes hozzáállásban vél felfedezni. Székely Aladár íróportréiban a kortársak is a természetességet látták, ezt méltatja Ady Endre és Ignotus is a megjelent album előszavában. Ugyanakkor mintegy száz év távlatából, ahogyan a kiállításhoz készült kötet előszavában Kemény István is írja, nehéz a képekben a természetességet meglátni. A felvett pózokban, amit a fotográfus saját magán és a családján kísérletezett ki (amit az önportrék és családi képeket felvonultató központi terem mutat be) ma már nehéz nem belelátnunk az online közösségi médiában szelfizők önpromóciójának kezdeti rítusát. Ha a képek mégis megigéznek minket, elmerülünk a tekintetekben, eszünkbe jutnak verssorok, idézetek, vagy festmények, akkor ne kételkedjünk benne, hogy az aurát mi befogadók adjuk hozzá a képekhez. Ezért is kiemelten fontos a képek kapcsán készült youtube-os videósorozat, ami a pandémia következtében történt bezárás miatt készült, és amelyben a PIM muzeológusai beszélnek a kiállítás egy-egy képének háttértörténetéről. A fényképek némán csüngenek a falakon, de aki hajlandó a képernyőgörgetéshez szokott pár másodpercnyi figyelmen kívül elmerülni bennük, annak felsejlenek a művek, egy-egy művész egymásra hatása, a barátságok és kapcsolatok, a szerelmi szálak rejtett történetei. A képek a 20-as évek művész világának kapcsolati hálóját tárják elénk. 

De mégis miben mutat újat ez a kiállítás, az 1977-es Műcsarnokban rendezett Székely Aladár kiállítás, vagy a 2003-ban Csorba Csilla által megjelentetett Székely Aladár a művészi fényképész című könyvéhez képest?

            A legjelentősebb német fényképészeti központokat felkereső, külföldi tanulmányúton önmagát továbbképző Székely Aladár önmagát is újítóként pozícionálta. A Nyugat nemzedékével párhuzamosan a modern magyar fotográfia bevezetőjeként azzal tetszeleg, hogy megszabadul a hagyományos portrékészítés kötelező kellékeitől, a festett hátterektől, a historizáló dekoratív bútoroktól, a kötelező attribútumoktól (a költőt penna vagy könyv nélkül csak magában és önmagáért láttatja). A kiállítás mégsem arra helyezi a hangsúlyt, hogy a fotográfust kihúzza a mintegy 30 éves feledés homályából (ami az 1940-ben bekövetkezett halála és a hagyaték 1970-es évekbeli közgyűjteménybe való kerülése között eltelt) vagy hogy hazai és nemzetközi szinten elismertté váljon, ami a 2003-as kötet célja volt. A Petőfi irodalmi Múzeum kiállítása kontextualizálja a képeket és a megismerés mélyebb rétegeit tárja elénk. Ugyanakkor, ahogyan a Magyar Fotótörténeti Társasággal közösen szervezett konferencián is elhangzott, további kutatásokra lenne szükség, hogy átfogóbb képet kapjunk arról, milyen kapcsolatban álltak a megélhetésért készült portrék tucatjai és a művészi portrék. Annál inkább fontos ez a kérdés, mert a fotográfia Michel Poivert szerint magában foglalja azt a paradoxont, hogy egyszerre művészi és nem művészi, fikció és dokumentum, és a kettő kapcsolatának a megértése segíthet abban, hogy jobban eligazodjunk korunk internetes képáradatában és a mindent emlékként archiváló digitalizáció korszakában.


A KÉPEKET lásd a PIM honlapján.



[1] BARTHES, Roland (1980): Világoskamra. Jegyzetek a fotográfiáról. Ford. Ferch Magda. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1985. 

[2] DUBOIS, Philippe: L’Acte photographique, Paris– Bruxelles, Nathan & Labor, 1983.

[3] BENJAMIN, Walter (1931): A fényképezés rövid története. Ford. Pór Péter. In: Angelus novus. Budapest, Magyar Helikon, 1980.