- Részlet -
Hamon Imageries című könyvének kiindulási alapja,
hogy a XIX. században új tárgyak (fényképek, képeslapok, bélyegek, képregények,
színes plakátok), új helyszínek (múzeumok, mozik, kiállítások, kirakatok)
jelennek meg, újdonság az is, hogy plakátba bújt szendvicsemberek tűnnek fel az
utcán, a tudomány fejlődésével a testről alkotott kép is alapvetően
megváltozik. Mindez egyértelmű. De az már sokkal kevésbé az, hogyan hatott
mindez az irodalomra. Nem csupán arra keresi a választ Philippe Hamon, hogy
ezek az újdonságok hogyan jelennek meg az irodalmi művekben, hanem arra is,
hogy milyen változásokat hoztak az elbeszélő technikában. A fénykép, a múzeum,
a műhely, az utca, a test és a gyár azok a tematikus egységek, amelyekre Hamon
könyve épül.
A fényképnek,
a „gyártott képnek” különös jelentőséget tulajdonít. A fényképezés
megjelenésével új típusú könyv születik: a fényképalbum – ez is közrejátszik
abban, hogy új olvasási stratégia alakul ki, továbbá új olvasófajta, aki, mint
egy albumba, a könyvbe is bele-bele lapoz, a verseskötetet találomra üti fel, a
tekintete pedig, mintha egy képet nézegetne, ide-oda cikázik a papíron. Baudelaire
írja a Tableaux Parisiens
előszavában, hogy új típusú könyvet tart a kezében az olvasó, amely kis
villanásokból, egymást követő benyomásokból áll – töredékeket tartalmazó
könyvet, amelyet lapozgatni kell. Verlaine-nél alapmotívum a darázs, amelynek
röpte ugyanerre a cikázó mozgásra utal, sőt ez a jelenség Hamon szerint összefüggésbe
hozható Flaubert néhány tájleírásával is, ahol mintha egy cikcakk vonalat
követne a leíró tekintete.
A fénykép ekkoriban általában pózokat örökít meg, társadalmi tablóként
funkcionál. Zola regényeiben a fényképalbum nézegetése visszatérő téma, Hamon
ezt a La Curée című regényből vett idézetekkel
mutatja be. A fikciós szövegekben különböző módon jelenik meg a fénykép: lehet
illusztráció, de aktáns is (több Maupassant novellában kitüntetett szerepe van
a történet alakulásában), vagy metafora. Hamon idézi Walter Benjamint, aki
szerint a fénykép a „tekintet tudatalattija”; a XIX. századi ember mintha a
fényképeken keresztül látná a világot, a Goncourt fivérek szavaival ez a világ
fekete-fehér. A fénykép előhívásának színhelyét, a sötétkamrát Hamon a XIX.
század metaforájának érzi. Megfigyelése szerint számos lakószoba leírása is
idézi a fényképezőgépet, a fényképezés mechanizmusát. Ezzel visszautal a már
felidézett Du Descriptif című
munkájára, ahol a realista regényben szereplő szobák leírásának különös
figyelmet szentelt. A leíró részleteket közvetlenül megelőző jelenetben az
elbeszélő általában kinyitja a szoba ajtaját és belép, majd tekintetével
bejárja a szobát: mintha egy fényképezőgép nyílna ki, és exponálódna a kép. A
szoba a XIX. században egyszerre „ikonotéka” és „képgyár”, ahol képeket
állítanak ki, emlékek és különböző csecsebecsék halmozódnak fel. Szimbolikus
jelentőségű, hogy a leakasztott képek a realista szövegekben mindig nyomot
hagynak a szobák falán. A nyom, a lenyomat olyan téma, amely Hamont nem hagyja
nyugodni, könyvében többször visszatér rá. Fényképről, negatívról,
sötétkamráról szóló eszmefuttatását Hamon egyetlen fénykép, ifjabb Nadar
Fényképész Pierrot című képének hosszas, szuggesztív elemzésével zárja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése